A Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap Útmutató vezérigéje ez: "Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is." (1Jn 4,21) Dr. Joó Sándor igehirdetésében erről tanítja mai olvasóit is.
“A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz..” (Róm 12,9)
Úgy tűnik, mintha különböző életszabályokat sorakoztatna itt föl az apostol, amelyeknek bármelyike is elég lenne egy prédikáció alapigéjéül, mégis azért foglalom egybe ezt a hosszabb részletet, mert tulajdonképpen egy ugyanazon dologról van benne szó: a krisztusi szeretet csodájáról. Ezt részletezi, definiálja, alkalmazza az élet különböző helyzeteire az apostol. Sőt, még konkrétabbá válik az egész leírás, ha a “szeretet” szó helyett Jézust mondunk. Figyeljétek csak meg, így: A szeretet - vagyis Jézus - nem képmutató, iszonyodik a gonosztól, ragaszkodik a jóhoz. Gyöngéden szereti az atyafiát, megelőzi azt a tiszteletadásban. A szeretet - vagyis Jézus - nem rest az igyekezetben, lélekben buzgó, az Úrnak szolgál. A szeretet - vagyis Jézus - a reménységben örvendező, a háborúságban tűrő, a könyörgésben állhatatos. A szeretet - vagyis Jézus - áldja azokat, akik őt kergetik, áldja, és nem átkozza. A szeretet - vagyis Jézus - együtt örül az örülőkkel és sír a sírókkal. A szeretet - vagyis Jézus - nem kevélykedik, hanem az alázatosakhoz szabja magát. A szeretet - vagyis Jézus - senkinek gonoszért gonosszal nem fizet, ha lehetséges, amennyiben rajta áll, minden emberrel békességben él. A szeretet - vagyis Jézus - önmagáért bosszút nem áll, hanem helyet ad ama haragnak. Azért, ha éhezik az ellensége, ad ennie, ha szomjúhozik ad innia. Ezt mívelvén eleven szenet gyűjt annak fejére. A szeretet - vagyis Jézus - nem győzettetik meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzi meg. Egyszerre ugye, milyen más így ez az egész szakasz?! Mert itt nem általában a szeretetről van szó, hanem speciálisan arról a szeretetről, amelyet Jézus hozott erre a földre és valósított meg a maga életében, és aminek folytatását azokra bízta - mintegy legszentebb örökségül -, akik hisznek benne és követni akarják Őt. Tehát mireánk is! Csak így van értelme egyáltalán beszélni róla, hogy közben mindig Jézusra gondolunk. Arra a Jézusra, aki az Ő bennünk lévő Szentlelke által ímé, így akarja szeretni tovább az embereket. Megpróbálom tehát részletezni ennek a szeretetnek az itt leírt főbb jellemvonásait! Nyilván nem véletlenül áll első helyen figyelmeztetésül, hogy a szeretet képmutatás nélkül való legyen. Tehát ne csak egy szerep, amit szükség esetén megjátszik az ember. Ne csak olyan álarc, amit fel lehet tenni és le lehet vetni, aszerint, hogy mire van éppen szükség. Ne csak póz vagy látszat, ami mögött nincsen semmi. Ne csak udvariasság, jólneveltség, ami jó dolog, ha megvan. Ez még nem szeretet! Össze ne tévesszük a keresztyén szeretetet a jó modorral, a természetes kedvességgel! Azt gondoljuk, hogy vannak olyan szerencsés természetű emberek, akiknek könnyebben megy megvalósítani az igazi szeretetet? Nem! Az igazi szeretetet Jézus tudja csak megvalósítani bennünk! Akármelyikünkben! Az, az igazi szeretet, amit mi is úgy kapunk Istentől. Tehát nem mi magunk termeljük ki magunkból, hanem mintegy átengedjük magunkon. Vagyis abból adunk tovább, amit mi is felülről kaptunk, ami a szeretet örök forrásából áradt bele a szívünkbe! Ez az egyetlen, igazán képmutatás nélkül való szeretet. Íme, abból is kitűnik, hogy ez a szeretet épp úgy, mint Jézus “iszonyodik a gonosztól, ragaszkodik a jóhoz” - ahogyan az apostol részletezi tovább. Tehát nem kedveskedés, nem mézes-mázas, mindent elnéző, mindenre fátyolt borító érzelmesség, hanem néha bizony kemény szeretet. Ha kell, meg meri mondani és le, meri leplezni a másikban a gonoszt is. Sokszor előfordul, hogy egy-egy hívő lélek így töpreng magában: “Vajon megmondhatom-e valakinek, ha látom, hogy miben hibás, mi a vétke, mit csinált rosszul, helytelenül? Vagy nézzem el inkább, ne szóljak, ne bántsam meg vele?” Nos, ha csak úgy tudod megmondani neki, hogy megbántod vele, akkor ne mondd meg, mert akkor nincs benne az, az igazi szeretet! Nem egyszer hallottam már, amikor valaki így fakadt ki: “Majd én megmondom neki a magamét!” Nos, ezt a magadét semmiképpen se mondd meg neki, mert az biztos, hogy nem használ! Csak akkor szólj a másiknak az ő hibájáról, bűnéről, ha nem a magadét, hanem a Krisztusét tudod neki megmondani, mert csak az használ neki. Tehát, ha nagyon szereted azt a másikat, azzal a féltő szeretettel, amelyikben az a másik a krisztusi indulatot érzi meg benned és nem az emberit. Ezért teszi hozzá az apostol a gonosztól való iszonyodáshoz rögtön azt, hogy “ragaszkodjatok a jóhoz". Mert még a legelvetemültebb gonoszságot mívelő emberben is van valami jó, valami nagyon jó: az tudniillik, hogy Isten őt is szereti! Tehát azt a jót próbáljuk meglátni benne, amit Jézus megváltó vére az ő számára is jelenthet. Ha akármennyi hibája van is, szeressük benne azt a valakit, akiért Jézus meghalt a Golgotán. A szeretetnek éppen az a csodálatos hatalma, hogy bele lehet szeretni egy másik emberbe a jót! Mert az igazi szeretet nevelő erő. Ezt tette Jézus Zákeussal, a magdalai Máriával, a Gadarai ördöngössel. Meg velem, meg veled mindig újra! Iszonyodva a bennünk lévő gonosztól, belénk szereti a jót! Van azután a krisztusi szeretetnek egy másikfajta szolgálata is. Az, hogy dajkál, melenget, simogat. Így mondja ezt az apostol: “atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek legyetek". Tehát nem gyenge, hanem gyengéd. Más a gyengeség és más a gyengédség. Vannak olyan sebzett lelkek, akikkel olyan gyengéden lehet csak bánni, mint egy fájó sebbel. Bárhol érek hozzá, följajdul. Az ilyen sebre valóban csak egyetlen gyógyító ír van, a gyengéd szeretet. Az a krisztusi szeretet, ami egy benne hívő emberből kisugárzik, minden ilyen fájdalmat enyhít, sőt gyógyít. És vannak olyan, szinte megfagyott lelkek, akiknek hiába minden beszéd, akiket csak a szeretet tud fölmelegíteni. Ismerek a gyülekezetben egy olyan özvegyasszonyt, aki szinte belefagyott a saját keserűségébe. Mindig csak akkor láttam mosolyogni, amikor egy kis krisztusi szeretet sugározta körül. De sokan várnak a gyógyító, melengető szeretetnek erre a gyöngédségére körülöttünk! Csak egy kicsit nézzünk szét magunk körül. Biztosan megtaláljuk őket! Csak azt ne mondja most valaki, hogy ő is erre vár! Sohase várjad, hanem mindig adjad! Éppen erre figyelmeztet az apostol ezzel a következő szavával: “A tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek!”. Az igazi szeretet sohase ahhoz szabja a maga aktivitását, hogy mit kap a másiktól, sohase viszonozza, hanem mindig előlegezi a másiknak a bizalmat, a jóakaratot, a szeretetet. Nem vár semmit a másiktól, még hálát se. Nem mérlegel, hogy érdemes-e az a másik arra a szeretetre, hanem elébe megy, megelőzi. Mindig már előbb szeret, még mielőtt az a másik bármi módon is viszonyulna hozzá. Egy kicsit olyanformán, ahogyan Isten is előbb szeretett minket. Nem éppen az-e a hit legelső ébredezése bennünk, hogy az ember ámulva fölfedezi: “hát így szeret engem az Isten"? Elkezdeni a szeretetet mindig nekünk kell, sohase a másiknak - és folytatni akkor is, ha nem talál viszonzásra! Az igazi krisztusi szeretet még az ellenséggel szemben is szeretetben marad! “Áldjátok azokat, akik titeket kergetnek, áldjátok és ne átkozzátok!” Ezt már valóban csak krisztusi szeretettel lehet megtenni! Erre az emberi szeretet képtelen. A krisztusi szeretet lángját egyszerűen nem lehet kioltani. Nem árt neki a fagyos környezet, se a rosszindulat, a harag, se az ütés, ami a másik ember részéről éri. Ha egy mézzel teli üveget összetörnek, abból akkor sem epe, hanem méz fog kifolyni. Jézust akárhogy bántották, átkozták, gúnyolták, verték, Ő akkor is szeretet, áldás maradt. Áldjátok! Különösen azokra nézve légy és maradj áldás, akik irántad való viselkedésükkel a legkevésbé érdemlik meg. Áldani valakit, nemcsak azt jelenti, hogy áldást mondani reá, hanem Isten áldása lenni a számára, keresni az alkalmat, hol lehetek hasznára, hogyan munkálkodhatnám a boldogulását. A krisztusi szeretet, ha bántja valaki, még buzgóságosabban keresi, hogy mi jót tehetne vele viszonzásképpen? Ez az egyetlen mód, ahogyan megszabadulhat az ember az ellenségétől. Tehát úgy, hogy barátjává teszi, vagy legalábbis, jóakarójává lesz! Annyira lényege, jellemvonása ez a krisztusi szeretetnek, hogy az apostol még tovább fokozza: “Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjúhozik, adj innia; mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére.” A keresztyén bosszúállás annyi, mint a gonoszt jóval győzni meg! Van a bosszúállásnak emberi törvénye is: az igazságszolgáltatás. Ezt a világi hatóság gyakorolja a bűnök megtorlására. “Enyém a bosszúállás” - mondja az Isten, és ezt a hatalmát a földi szervek által végzi az Úr. Erről a következő részben külön is szól az apostol. Itt úgynevezett “keresztyén bosszúállásra” tanít: a megbocsátásra! Sátáni lelkület az, amelyik nem tud addig megnyugodni, míg a bántalmat - lehetőleg tetézve - vissza nem adja. A bosszúvágy természete az, hogy nem tud mérlegelni, elvakult, csak akkor elégül ki, ha súlyosabb a megtorlás, mint amilyen volt a megbántás. Ez azután a másikban még nagyobb bosszúvágyat szül, így az ide-oda ütésnek soha sincs vége. Nő a gonosz, mint a lavina. Egyetlen módon lehet csak megállítani. Úgy, hogy az egyik elkezdi a megbocsátást. Adjatok helyet “ama” haragnak - mondja az Ige. Tehát semmiképpen nem a te fellobbanó haragodnak. Annak sohase adj helyet! Az ellenséged hadd töltse ki haragját. Úgy viseld a bántást, mintha követ dobnának egy kosár gyapotba. Annak a gyapotnak az nem fáj és nem árt. A megbocsátó szeretet ilyen puha vatta, amely sérelem nélkül bírja ki azt a haragos követ. Nem rúgja vissza, de nem is hagyja ott, hanem átadja Istennek! Isten önmagának tartotta fenn az ítélet jogát. Hagyjuk rá. Ő majd kinek-kinek megfizet az Ő igazsága szerint! Rád csak az tartozik, hogy “a gonoszt jóval győzd meg”! Tüzet tűzzel nem lehet eloltani, csak növelni lehet. A rosszat is csak annak az ellentétével, a jóval lehet ártalmatlanná tenni! Hát igen, ilyen volna az igazi krisztusi szeretet! Szép szavak, mondhatná most valaki. Valóban! De éppen az a baj, hogy csak szavak. Nem is sejtjük, milyen nagy baj, hogy az igazi szeretet mindig csak szó marad. Pedig egyedül ez lenne az, ami értelmet adhatna az emberi együttélésnek! Az egyik pesszimista filozófus mondta egyszer a maga kesernyés módján, hogy a sündisznók társadalma elhatározta egyszer, hogy közelebb húzódnak egymáshoz, mert külön-külön nagyon fáznak, összebújva egymást melegítik majd. Megpróbálták, de akkor meg a tüskéik úgy szúrták egymást, hogy nem bírták ki egymás közelében. Újra szétmentek, s inkább vállalták a hideget, mint egymás tüskéit. Ezért van az emberi társadalomban is olyan sok magányos, fázós lélek. Fél az ember a másik tüskéitől! Fáj a közelség, inkább elhúzódik, akárhogyan vágyakozik is egy kis emberi melegségre. Még talán nem is szeretetre, csak egy jó szóra, kedvességre, biztató tekintetre. Ezek a tüskék okozzák a legtöbb bajt, kezdve a családi élettől a nemzeti kapcsolatokig. Képzeljétek el, mi lenne, ha egyszer az oly sok fájdalmat okozó tüskék helyett igazán krisztusi szeretet melegével fordulnánk a körülöttünk élő emberek, jó barátok, ellenségek, idegenek és családtagok felé? Jézus most olyanokat keres az Ő követőiül, akik “a reménységben örvendezők, a háborúságban tűrők, a könyörgésben állhatatosak” tudnak, akarnak lenni. Vagyis örvendezők abban a reménységben, hogy nem hiába pazarolják szét maguk körül a krisztusi szeretetet. Békességgel tűrik azt a háborúságot, harcot, ami ezzel jár, és állhatatosak a könyörgésben, nem fáradnak el mindig újra kérni imában az erőt felülről, hogy igazán tudjanak szeretni! Ámen
- június 7. Dr. Joó Sándor https://www.garainyh.hu/wordtar2/Lelekepito%20irasok/Joo%20Sandor%20dr.%20igehirdetesei/A%20szeretet%20kepmutatas%20nelk%C3%BCl%20valo%20legyen.rtf
