REMÉNYIK SÁNDOR VERSEI
PÜNKÖSDI SZOMORÚSÁG
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorúan zendül egyetlen igém:
„Hogy születhetik újjá, aki vén?”…
- május 18.
*
IGAZ BESZÉD HITEM DOLGÁBAN
Most vallani kell, végsőt vallani.
- Volt-e hited egy szikra bárcsak? -
Pár porszeme reámtapadt
Hívő lelkek virágporának.
- A virágporral mi lett, mondd meg?! -
Áldozatul esett esőnek.
Sokszor éreztem idegennek,
De néha áldott ismerősnek.
- Jézusoddal hogy mint volt dolgod? -
Soha. Ködös volt, ködös valami.
Legtöbbször a Szépségben láttam.
Nem tudok róla többet vallani.
- Istent, mondd, érezted-e mint Atyát?- Mutatott néha tiszta utat.
De kinek ő csak itt reménye:
Minden embernél nyomorultabb
- S a Szentlélek szállott-e rád
Valaha is szelíd galambként? -
Ó ez igaz. Hogy írtam volna
Nem önmagamtól annyi költeményt?
- A bűnnel, a bűnnel hogy állasz? -
Bántam sokszor – most már nem bánom.
Kényszerítőn szükségszerű,
S magaménak azt sem találom.
- De te hirdetted a Kegyelmet! -
Most azt mondanám: szent véletlen.
Akkor is megduzzadt bennem a szó,
Jaj, ha bárkit félrevezettem.
- Hiszel-e a Feltámadásban? -
Hagyjátok ezt a bús-édes mesét.
Dante vándorolt három túlvilágban.
Nekem az ösvény síromig elég.
1936.
*
GONDOLATOK AZ IMÁDKOZÁSRÓL
Ma este sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?
Miért imádkozol?…
Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.
De mért, de mért?
Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!…
Amit elvégzett, meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy
hegyen,
Vagy tenger fenekén?…
Ó, de ugye a remény, a remény?
Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát
imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.
Ó tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.
Kolozsvár, 1923. január 11.
*
Az „Isten közelében” c. kötetből
Válogatta: Garai András
Reményik Sándor – Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak...
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcsõ, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az õ érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezõn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendõ, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívébõl
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerû, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedû, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a mûvész a vonót.
Reményik Sándor
EMMAUS FELÉ
Árkosy Lajosnénak
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.
Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat, vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!
Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!
Delej futott a barna fákon által.
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. –
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.
Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt – és célhoz ért.
Kolozsvár, Hója-erdő, 1921.
Nagyszombat estéjén
Reményik Sándor erdélyi magyar evangélikus költő Kolozsvárt született 1890. augusztus 30-án, és ugyanott halt meg 1941. október 24-én. Túróczy Zoltán püspök temette. Sírfelirata a házsongárdi temetőben ez:
„Egy lángot adok, ápold, add tovább…”
(A vers az „Isten közelében” című kötetből való)
Luther igehirdetése az aranyevangéliumról Pünkösdhétfőn:
https://www.garainyh.hu/garainyh/cimlap/arany_ev.html
