A missziói munka: életszükséglet!
„KÜLDJ EL ENGEM!” (Ésaiás 6:8–9.)
Túróczy Zoltán igehirdetése
- augusztusban, az Evangélikus Gyülekezeti Közösségek első konferenciáján
Három olyan szentírási versre szeretném elöljáróban felhívni a figyelmet, melyeket valamennyien jól ismerünk. Az egyik vers Máté 11. végén: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan!...” A másik Máté 28.-nak utolsó előtti verse: „Menjetek el széles e világra!...” Mind a kettő ugyanattól a Jézustól származik s ugyanannak a tanítványseregnek szól. Azt a látszólagos ellentmondást, ami a kettő között van, fokozza még János 15.-ben ez a nagyon ünnepélyes pillanatban elhangzott felhívás: „Maradjatok én bennem!”
Ez a sajátságos h á r o m p a r a n c s a van Jézusnak tanítványai számára. Lehetnek, akik hol az elsőt, hol a másodikat vagy harmadikat hangsúlyozzák a szerint, hogy melyiket érzik magukhoz közelebb. Nekünk azonba világosan meg kell látnunk, hogy mind e három parancs úgy hozzátartozik keresztyén életünkhöz, mint a háromszöghöz három szöge és három oldala.
„J ö j j e t e k é n h o z z á m m i n d n y á j a n, kik megfáradtatok és megterheltettetek…” Ne gondoljuk, hogy lehet életünkben olyan korszak, amikor erre nincs már szükségünk, mert mi már oda jöttünk Jézushoz s ott vagyunk nála. Mindig időszerű ez a felszólítás számunkra! Aki azt gondolja, hogy túl van már ezen, annak életében sajátságos változást fogunk észrevenni. Annak szívétől mindig messzebbre távozik Jézus Krisztus. Megszokottá válik számára a Jézus Krisztussal való kapcsolat. Elveszti az első szerelmet és nem fog Jézusban megmaradni. Tönkremegy keresztyénségében a második parancs hatása, mert az elsőt nem tartotta be. Nekünk mindig azt kell éreznünk, hogy még messze vagyunk tőle; hogy még mindig közelebb kell jutnunk hozzá. Mikor a kisgyermek felkéredzik édesanyja ölébe, nem elég neki, hogy ott ülhet, hogy a lábát is felhúzhatja, – egészen odafurakodik, belebújik a nagykendőjébe, hogy elrejtőzzék a kebelén. Ebben a furakodásban benne van, hogy még mindig nem érzi elég közel magát az édesanyjához. Minél jobban szeretek valakit, annál jobban vágyódom utána és annál kevesebb mindig számomra az, amit kapok belőle. Ezért szól hozzánk is holtunk napjáig: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan!...” Ezért könyörgünk mi is holtunk napjáig: „Jövel Jézus, lelkem hő szerelme!”
De szól a második felhívás is: „M a r a d j a t o k é n b e n n e m…” Meg kell benne maradnunk, mint katonának a várban. Lehet, hogy ez rabságnak látszik sokak előtt, de aki nem vállalja ezt a rabságot, az olyan sorsra jut, mint a virág, amelyik rabságnak érzi, hogy oda van nőve a gyökeréhez. Ha leszakadna róla, elpusztulna; nem illatozhatnék, nem pompázhatnék többé. Olyan sorsra jutna, mint az ívlámpa, amelyiknek nem tetszik, hogy helyben kell maradnia s dróttal oda van kötözve a központhoz. Ha elszakadna és elindulna a maga útján, soha többé nem tudna világítani. Aki elfelejti a termékeny keresztyén élet e második parancsát, azt előbb-utóbb elkapja a világ és elmarad Krisztustól. Lehet, hogy még soká fog dolgozni Isten országában, de az már csak erőlködés lesz. Több lesz benne az emberi akarat próbálkozása, mint az igazi, Krisztusért való szolgálat. Krisztusért, de Krisztus nélkül fog dolgozni.
Ha valaki azt gondolja, hogy kell az első s kell a második felhívás a keresztyén ember életében, de nem fontos a harmadik; ha úgy érzi, hogy élhet keresztyén életet a Krisztushoz való jövetel és a Krisztusban való megmaradás egyéni megnyilvánulásaiban, az a halál csiráját hordja magában. Ezek az élvező keresztyének, akik boldogan tudnak rajongani és lelkendezni, hogy Jézus az övék, túláradó szívvel énekelnek a megváltottak boldogságáról, de olyanok, mint a fagyöngy, mely csak szívja az életerőt. Nemrég egy konferencián hallottam idézni egy német mondást, amelyik így szól: „Dauergruppen sind gefährlich.” Ezek azok a csoportok, amelyek mindig csak együtt akarnak maradni; csak egymással törődnek. Semmiféle missziói munkát nem végeznek, csak egymást traktálják lelki tapasztalataikkal, együtt élvezgetik Isten Igéjét. Ezeket a közösségeket fel kell robbantani, mert ezek veszedelmesek a maguk és mások számára is. Nem értik meg, hogy nekik is szól a harmadik parancs, egyszerűen kivonják magukat alóla s így tartalékba kerülnek olyanok, akiket Isten talán az első rajtvonalba szánt. Azonkívül pedig így termelődik ki az az élhetetlen, beteges típusa a keresztyén embernek, az a melegházi virág, aminek minden megárt, amelyik mindenen megbotránkozik, mert csak magát tartja tökéletes keresztyénnek.
Azért beszéltem erről ilyen részletesen, hogy rámutassak, hogy az a missziói munka, melyet Jézus ebben a parancsban kíván, nem valami olyan többlet, amelyik jó, hogyha megvan, de az sem olyan nagy szerencsétlenség, ha nincs meg. A missziói munka életszükséglet. Ezért Jézus, amint valaki az ő nyomdokaiba lép, azt követeli, hogy álljon rögtön munkába. Gondoljunk csak arra a történetre, amelyik nekem mindig olyan sokat jelentett, a gadarénus történetére. Mikor az ördög rabságából megszabadult, könyörög Jézusnak, hogy engedje hajójára, hadd maradjon vele. Milyen természetes kérés ez! Hisz ott van azon a csónakon, ki egyedül szerette őt, ki megszabadította testi-lelki kínjaitól! És Jézus nem engedi vele menni: „Eredj haza a tieidhez és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgokat cselekedett veled az Úr s mint könyörült rajtad!” Nem engedi, hogy vele menjen, hanem mindjárt munkába állítja. Azért kívánta ezt, mert tudja, hogy ez életszükséglet. Majdnem azt lehet mondani, hogy nagyobb szükségét látja annak, hogy azonnal munkába álljon, mint hogy elmélyüljön a Krisztussal való együttlétben.
„M e n j e l!” Ne mint parancsra nézz erre a felszólításra: hanem mint életszükségletre. Ésaiás is tudja ezt, ezért mondja: „Küldj el engemet!” Mikor azonban az ember ez előtt a küldetés előtt áll, rendesen úrrá lesz felette a félelem. Nem meri vállalni a munkát. Rendesen kettő az, ami visszatartja. Az egyik: nem értek hozzá, – a másik: én bűnös vagyok. A bölcsesség hiánya és bűnösségének tudata. Akik az első kifogást mondják, azok válogatnak a szolgálatban. Van egy sereg munka Isten országában, amihez nem kell sem érettségi, sem lelkészi oklevél, mert az Úr nem tudományt kíván, hanem bizonyságtételt. Ezt kívánja a gadarénustól is. Hát kell ehhez bölcsesség? Hát nem lehet megkívánni egy újszülött keresztyéntől, hogy elmondja, mi történt vele?
Aki a második kifogást mondja, az így gondolkozik: „Hogyan mondjam én másnak, hogy térjen meg, mikor magam sem vagyok egészen az övé?” Van olyan bűntudat, mit Isten Szentlelke ébreszt fel bennem s van, amit a sátán. Hogyan lehet ezt a két bűntudatot megkülönböztetni? Amit Isten ébreszt, az Isten szerint való keserűséget okoz, s azzal végződik, hogy keresi az ember a kimenekedést és fölragyog előtte a kereszt. Isten azért ejt kétségbe, hogy megtérítsen. A sátán pedig azért ejt kétségbe, hogy visszatartson a megtéréstől. Mindkettő azt mondja: „Menthetetlen vagy oh ember.” (Róma 2:1.) Isten azonban tovább folytatja: „Ne félj, mert megváltottalak.” (Ézs. 43:1.) A sátán azonban csak félig mondja el a mondatot, a végét elhallgatja. Aki mentegetődzik, hogy én ilyen, meg olyan bűnös vagyok s ezért húzódik a munkától, az vizsgálja meg magát, hogy Isten vagy a sátán ébreszti-e benne ezt a bűntudatot.
Jegyezzük meg tehát, hogy a missziói munka életszükséglet. Arra, hogy én missziói munkába álljak, elsősorban nem Istennek van szüksége, hanem magamnak. Még a felebarátomnak sincs rá olyan szüksége. És ha azok, akik köröttem élnek, nm volnának veszni induló lelkek, akkor is be kellene állnom a munkába, mert elpusztulnék e nélkül.
Az egyéni missziói munka nemcsak keresztyén életszükséglet, hanem I s t e n o r s z á g á n a k i s e z a m u n k a m ó d s z e r e. A világ mindig tömegmunkát végez, a keresztyénség egyénit. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyénség nem tudja megbecsülni a tömeghatásokat, melyek azokat is magukkal sodorják, kiket máskép nem lehetne megközelíteni. Nem azt jelenti, mintha mindig kisebbség akarna maradni. Gondoljunk János 3:16-ra. De mégis ez a keresztyénség munkamódszere; az egyéni munka. Ezen épül fel az anyaszentegyház, ennek köszönhetjük mi is keresztyénségünket. A losonci konferencián az egyik előadó arról beszélt, hogy az egész keresztyén munkához csak két ember kell, meg Krisztus. Az egyik, aki ismeri Krisztust és a másik, aki nem ismeri. Aki ismeri, megkérdi a másikat: Ismered-e Krisztust? Ha nem, bemutatom neked. És azután bemutatja Jézus Krisztust a másiknak. A misszió is ilyen sejtmunka: egy csodálatos szent ragály, amely egyik emberről a másikra terjed. E leverhetetlen. A tömeget meg lehet fordítani, át lehet hangolni más véleményre, de ezt a munkát nem lehet megakadályozni. Megszüntethetnek minden egyházi életet, lerombolhatnak minden templomot, elzárhatnak minden lelkipásztort, – amíg Istennek rendelkezésére állnak emberek, akik azt mondják: „Küldj engem”, addig a pokol kapui se vehetnek rajta diadalt.
Ha azonban valaki azt gondolná, hogy ez azt jelenti, hogy a keresztyén munka valami felelőtlen szabadcsapat harca, az nagyon téved. A keresztyén munka fegyelmezett katonamunka, melynek Krisztus a vezére. Ebben benne van az is, hogy nem tolhatom fel tehát magam bizonyos szolgálatokra. Meg kell vizsgálnom, hogy hol és mikor szabad ezt a mondatot elmondani: „Küldj engemet” úgy, hogy ne legyen több benne, mint s z o l g á l a t k é s z s é g. Meg kell tanulnunk, hogy az, hogy dolgozhatom Isten országáért, mindig kiválasztó kegyelem. Aki maga tolja fel magát, látszólag jó szándékból, legtöbbször azonban hiúságból és dicsőségvágyból, annak a munkája mindig eredménytelen. Csak onnan nem tér vissza üresen a keresztyén munkás, ahová az Úr küldi. (Ésaiás 55:11.) Pálnál is láthatjuk ezt. Van munka, amiben a Szentlélek megakadályozza, van, amire kényszeríti. Aki ezt nem látja világosan, belekerül egy olyan sajátságos keresztyén bűnbe, amely ellenkezője a többinek: a magát agyonstrapáló keresztyénség bűnébe. Mit jelent ez? Nem azt, hogy milyen kevés a munkás, hanem azt, hogy milyen kiváló munkásnak tartom magamat. És ha még mélyebbre tekintünk bele, mennyi hiúság, nélkülözhetetlenségemnek micsoda legyezgetése van benne! Lehet bűne valakinek az, hogy félreáll az aratástól és engedi kihullani az érett szemeket, de az is, hogy belevágja kaszáját olyan rendbe, amit nem neki jelölt ki Isten. Lehet egyformán bűn az is, hogy alkalmatlannak tartom magamat és ezért nem munkálkodom és az is, hogy magamat tartom mindenre a legalkalmasabbnak. Találkoztam már keresztyén emberrel, ki mindent maga akart elvégezni. Akik mellette vannak, tétlenek, unatkoznak; ő meg agyonstrapálja magát. Bűnös úton halad, mert nem az Úrnak engedelmeskedik.
Kedves testvérem! Nem tudom, te melyik csoportba tartozol. Ha abba, amelyik csak élvezni akarja a keresztyénséget, csak ülni akar a terített asztalnál és várja, hogy az Úr szolgáival táplálni fogja, – vedd tudomásul, hogy az az elbukás legbiztosabb útja, ha nem mész munkába. Hidd el, ha kísértésekbe kerülsz, ott nem fogsz oly bizonyosan elbukni, mint amilyen bizonyosan el fogsz poshadni tétlenségedben. Ha pedig azok közé tartozol, akik úgy érzik, mindent nekik kell elvégezni, mert senki más nem jelentkezik, mindenki hűtelen, – halld meg, hogy ebben: „Küldj el engemet” – nem szabad ítélkezésnek lenni más felett, csak szolgálatkészségnek, annak hogy: Uram, én rendelkezésedre állok. Nem törődöm azzal, hogy királyi udvarba vezetsz-e, mint Ézsaiást, vagy kút fenekére jutok, mint Jerémiás. Ha vígasztalni küldesz, boldogan törlöm a könnyeket, ha ostort adsz kezembe, azt is vállalom. Ha babért osztasz, viselem, ha gyalázatot, boldogan veszem el. És ha nem akarsz küldeni, félreállok szelíden és alázatosan, mint a katona, aki gyűjti az erőt, hogy ébresztőnél talpra tudjon ugorni.
Nem könnyű dolog ez. Könnyebb volna, ha volna egy parancskönyvünk, egy keresztyén „meghívó levelünk” arról, hogy mi a kötelességünk. Ez azonban nincs. A keresztyén ember meghívó levelében csak egy szó van írva kötelesség gyanánt: engedelmesség. Nem lehetnek evangéliumi célkitűzéseim. Programmtalan életemnek csak egy programmja van: „Küldj el engem.” Odaáll elénk az Úr és azt mondja: „Kit küldjek el?” Válaszolsz-e Ésaiással: „Küldj el engem.” Mondhatja-e Neked az Úr: „Menj!”? T. Z.
* * *
Az igehirdetés forrása: JÉZUS GYŐZ! Az Evangélikus Gyülekezeti Közösségek első konferenciája Klotildligeten, 1939. Aug. 27–29. között. – Túróczy Zoltán igehirdetése ebben a 30-37. oldalakon található. – Bethánia-nyomda. Felelős kiadó: vitéz Sréter Ferenc. – A füzet bevezetőjét írta: Urbán Ernő. Ennek utolsó mondatai ezek:
„Konferenciánk jelszava egész mozgalmunké is: Jézus győz! Ez vígasztal, bíztat és erősít minket. Mi csakhamar elesnénk, de küzd velünk a hős vezér! Általa Isten dicsőségére menjen ki ez a kis füzet, hogy az Ő végéremehetetlen kegyelmének magasztalására, drága anyaszentegyházunk ébredésére erősödjön az Evangélikus Testvéri Szolgálat.”
A füzet tartalmazza még dr. báró Podmaniczky Pál három evangélizációs előadását: Kárnak ítélek mindent! Hogy megismerjem őt… Célegyenest igyekszem
és Urbán Ernő írását; Rövid bevezetés hitvallási iratainkba címmel.
Az eredeti kiadványból az igehirdetés szövegét, betű szerinti hűséggel internetre begépelte: G. A.
