Reformátorunk névünnepén néhány gondolatát idézzük ide; Márton testvér ma is, minket is tanít...
Dr. Luther Márton bátorító gondolatai a hit nagy művészetéről
Jegyezd meg, hogy ez a hit nagy művészete és bölcsessége: a szükségben nem futkos ide-oda, nem beszéli tele mindenki fülét panaszával, nem lázad, mondván: „miért bánik Isten így velem?” Nem is kételkedik Istenben, aki ilyen nehéz helyzetbe hozta, hanem tud mindezek fölé emelkedni. Meglátja Isten atyai szívét, és mer őszintén kiáltani ahhoz, aki sújtja. Ez minden művészetnél nagyobb művészet, és egyedül a Szent Lélek munkája bennünk.
Ezért hát: meg kell tanulnod kiáltani! Nem magadba roskadva ülni, a fejedet lógatni és rázni, és saját gondolataid körül forogva a bensődet rágni, aggodalmaskodni és kiutat keresgélni, hanem rajta! Indulj, te elernyedt kópé! Borulj térdre! Emeld kezedet és szemedet az égre! Kezdj egy zsoltárba, vagy a Miatyánkba, aztán mondd el Istennek, mi nyomja a szívedet, ha kell, sírva, de Őt hívva segítségül! Isten vágyik arra, sőt akarja, hogy kitárd előtte minden szükségedet! Nem szabad, hogy magad cipeld a terhedet és összeroskadj alatta!
Isten akarja, hogy túl gyenge légy ahhoz, hogy terheidet hordozni tudd és nehézségeiden győzedelmeskedj, azért, hogy megtanuld, hogy Őbenne légy erős, és Őt dicsőítsed a Tőle kapott erőért.
Luther Márton bűnvalló imádsága
Mindenható Isten! Én nyomorult, bűnös ember, megvallom előtted sok gonoszságomat és hiábavaló gondolatomat; sok szükségtelen szavamat, egész hitvány, vak életemet, s a magam iránt való nagy szeretetemet. Közel se voltam olyan istenes, mint amilyennek mutattam magamat. Inkább hallgattam szenvedélyeimre, mint a Szentlelked hűséges figyelmeztetéseire. Mindez utálatos előttem, és őszintén bánom bűneimet. Mivel kegyelmi időm még tart, téged kereslek; bocsásd meg, Jézus Krisztus! Biztosíts arról, hogy elnyerem a bűnbocsánatot, így meghalok önmagamnak és élhetek akaratod szerint.
Úr Istenem! Bennem egész bizonyosan nem lakik semmi jó, képességem a semmivel egyenlő, értelmem hibás, sőt sokszor értelmetlen. Kegyességem csupán számtalan szennyfolt, amit nem lehet a kirakatba tenni. Minden, ami bennem van, csak hitványságok gyűjteménye. És milyen sokra vittem, amikor nem találok magamban mást, csupán romlottságot.
Uram, íme ilyen vagyok én! Könyörgök neked, mezítelenítsd le gonosz természetemet, szülj újjá, tégy engem egészen mássá, tégy a te szabad, félelem nélküli, igaz gyermekeddé!
Szerető Uram, végy a gondjaidba, tégy engem benned valamivé! Ámen.
AZ ELEVEELRENDELÉSRŐL
Ha az eleveelrendelés tanítása felől gondolkodom, amely szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra, másokat az üdvösségre rendelt, mindent elfelejtek Krisztusról és Istenről és bizony odáig jutok, hogy Isten gonosztevő… Ha az eleveelrendelésről gondolkodunk, elfelejtkezünk Istenről. Elhallgat a „laudate” (dicsérjétek az Urat) és felhangzik a „blasfemate” (káromoljátok)! Az egészséges emberi észnek és a természetes értelemnek az a legnagyobb botránykő, hogy Isten saját önkényes akaratából az embert cserben hagyja, megátalkodottá teszi, kárhozatba taszítja, mintha örömét lelné a nyomorultul elkárhozottaknak ily nagy bűneiben és örök gyötrelmében. Méghozzá az az Isten tenne így, akinek nagy irgalmát és jóságát stb. mindenütt hirdetik. Igazságtalannak, kegyetlennek, elviselhetetlennek tűnik fel, hogy így gondolkozzék valaki Isten felől. Ezen már sok nagy ember megütközött a hosszú századok folyamán.
S kit ne zaklatna fel? Magam is nem egyszer lelkem legmélyéig felháborodtam, egészen a kétségbeesés szakadékáig jutottam, úgyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak sohase teremtettem volna embernek. Ez akkor volt, amikor még nem tudtam, mennyire üdvös ez a kétségbeesés és milyen közel van a kegyelemhez.
Küzdelmeimben egy ágostonos barát a következővel vigasztalt: Aki az eleveelrendelés felől gondolkodik és emellett nem veszi tekintetbe Krisztust bölcsőjétől kezdve, amint szemünk elé lép, az olyan embernek hamarosan és kikerülhetetlenül kétségbe kell esnie.
Staupitz sokszor tanácsolta ezt: „Ha az eleveelrendelésről van kedved vitatkozni - mondá -, ezt Krisztus sebeinél kezdd el s azonnal megszűnik minden vita az eleveelrendelés felől.”
Akik Istent igazán szeretik gyermeki szeretettel és szívbeli tiszta vonzódással, azokban ez nem természettől van meg, hanem egyedül a Szentlélek hatása következtében… Az ilyenek önként alkalmazkodnak Isten minden egyes akaratához, még ha a poklot és az örök halált mérné is rájuk, ha éppen ezt akarná Isten. Csak teljességgel legyen meg az ő akarata. Ennyire nem keresik saját érdeküket. De amennyire fenntartás nélkül alkalmazkodnak Isten akaratához, éppen annyira lehetetlenség, hogy a kárhozatban maradjanak. Kizárt dolog ugyanis, hogy Istenen kívül maradjon, aki magát egészen átadja az ő akaratának. Most már az ember is azt akarja, amit Isten. Így nyeri el Isten jótetszését. Ha pedig megnyerte Isten jótetszését, akkor szereti őt Isten. Ha pedig szereti őt Isten, akkor megmenekült a kárhozattól. Így oldódnak meg a léleknek az eleveelrendeléssel kapcsolatos bajai.
(Az idézetek forrása: Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, 3. kiadás; 68-70. és 79-80. oldalak. Válogatta: G. A.)
KETTŐS PREDESZTINÁCIÓ (=eleveelrendelés)
Háttér információk Pintér Károly: Predesztináció c. jegyzetéből (EKE Bibliaiskola – Teológiai alapismeretek, 2003.)
Az üdvösségre való kiválasztásunkat, és elhívásunkat minden keresztyén egyház tanítja és vallja. Az igazi izgalmat és feszültséget, ennek kálvini értelmezése jelenti; Kálvin János ugyanis a kettős predesztinációt tanítja. Igen világosan, szinte definitív módon fogalmazza ezt meg – fő művében – az „Institutio”-ban: „Eleve elrendelésnek hívjuk Istennek azt az örök elhatározását, mellyel önmagában elhatározta, hogy mi legyen minden egyes ember sorsa. Mert nem egyforma feltétellel teremtetnek mindenek, hanem egyeseknek örök életet, másoknak örök kárhozatot rendelt el Isten kezdettől fogva. Így tehát, aszerint, hogy ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett-e, azt mondjuk, hogy az életre, vagy a halálra van elrendelve”. (i.m. 165-166. o.) Luther valami szent egyoldalúsággal, Istennek az üdvösségre való kiválasztását hirdeti.
| . | ||||||
|
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16) |
||||||
| . | ||||||
|
AKI VÁLASZOL: LUTHER MÁRTON Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését? (részletek) Krisztus szenvedése rémületbe ejtNémelyek úgy szemlélik Krisztus szenvedését, hogy az haragra gerjeszti őket a zsidók ellen. Ez aligha nevezhető a Krisztus szenvedése szemlélésének. Ez sokkal inkább Júdás és a zsidók gonoszságának szemlélése. Vannak, akik részvéttel tekintenek Krisztusra. Sajnálják és megsiratják, mint egy ártatlan embert. Akár csak az asszonyok, akik Jeruzsálemből követték Krisztust, akiket ő meg is intett: magukat kell siratniuk és gyermekeiket. (…) Mert mit segít az rajtad, hogy Isten Isten, ha számodra nem Isten? A Krisztus szenvedését akkor szemléljük helyesen, ha ráfigyelve megrémülünk és lelkiismeretünk kétségbe ejt. (…) Mi történik majd a bűnösökkel, ha szeretett Fiát így sújtja? A bűnösök ítélete kimondhatatlanul és elviselhetetlenül súlyos kell hogy legyen, ha egy ilyen nagy és fenséges személynek, Isten Fiának kell szembeszállnia vele, sőt szenvednie és meghalnia miatta. Mélyen vésd az emlékezetedbe és soha ne kételkedj benne, hogy te vagy az, aki Krisztust így megkínozza. Bizonyosan a te bűneid tették ezt vele! (…) Ezért, amikor a Krisztus kezét átfúró szögeket látod, hidd bizonyossággal, hogy az a te műved. Nézz a töviskoronájára, és hidd, hogy a tövisek a te gonosz gondolataid. Azután fontold meg, hogy ahol Krisztust egy tövis szúrja, ott százezernél is sokkal több tövisnek kellene téged szúrnia. Örökké kellene így és még sokkal erősebben gyötörniük. A Krisztus szenvedésének legfőbb haszna ugyanis abban mutatkozik meg, hogy önismeretre juttat. Elborzaszt önmagadtól és összetör. Ha ezt még nem élted át, akkor a Krisztus szenvedése még nincs a javadra. Mert a Krisztus szenvedése – a maga természeténél fogva – nem munkálhat mást, min hogy Krisztushoz tesz hasonlóvá minket, hogy amint bűneink Krisztust testében és lelkében iszonyúan meggyötörték, ugyanúgy gyötörjenek bennünket is lelkiismeretünkben. Ha annyira keménynek és száraznak bizonyulsz, hogy Krisztus szenvedése nem rémít meg és nem juttat el önismeretre, akkor félned kell. (…) Kérjed hát Istent, hogy lágyítsa meg a szívedet és engedje meg, hogy a Krisztus szenvedésén való elmélkedés gyümölcseiben részesülj. Isten kegyelmét kell keresned és kérned, hogy az ő kegyelme által érd ezt el, és ne a magad erejéből. Krisztus szenvedése megvigasztalMindeddig a nagyhétben jártunk és nagypénteket ünnepeltük. Most érkezünk húsvéthoz és Krisztus feltámadásához. Vigyázz, hogy ne tégy úgy, mint azok a bolondok, akik engedik, hogy bűneik szívükben mardossák és emésszék őket, miközben arra törekednek, hogy jócselekedeteik által vagy az elégtételek utáni futkosással, illetve a bűnbocsánat hajszolása révén bűntelenné váljanak, holott ez lehetetlen. Te azonban vesd most már bűneidet magadról Krisztusra úgy, hogy erősen hidd: az ő sebei és szenvedései a te bűneid, és ő azokat hordozva megfizet értük, mert ”Isten minden bűnünket őrá vetette.” (Ézs 53,6). “Bűneinket maga vitte fel testében a keresztfára.” (1Pt 2,24). És “Isten őt tette bűnné értünk, hogy mi általa megigazultak legyünk.” (2Kor 5,21). Azután emelkedj Krisztus szívén át egészen az Isten szívéig! Értsd meg, hogy Krisztus nem szerethetne téged, ha Isten nem akarná ezt örök szeretetével. Értsd meg, hogy Krisztus csupán Istennek engedelmeskedik, amikor téged így szeret. Így találhatsz rá az Isten jóságos atyai szívére, és – miként Krisztus mondja –, Krisztus által az Atya vonz magához téged. Így érted meg végül Krisztus mondását (Jn 3,16): “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…”. Ez nem mást jelent, mint hogy akkor jutunk el Isten helyes ismeretére, ha nem hatalma és bölcsessége felől közelítjük meg – hiszen ez rettenetes –, hanem jósága és szeretete felől. Ekkor szilárdulhat meg a hit és a bizalom, ekkor születünk újjá Istenben. Amikor így megerősödött a szíved Krisztusban, és már nem a gyötrelmes büntetéstől való félelem miatt, hanem szívedből gyűlölöd a bűnt, akkor Krisztus szenvedése egész életed példájává is lesz. (…) Gondoljuk meg, hogy a Krisztus szenvedését mi magunk is hatékony fegyverként forgathatjuk a bűn kísértése elleni küzdelmünkben! Lásd, így tudunk minden bűnös szenvedély és rossz szokás ellen erőt és vigasztalást találni Krisztusban. A Krisztus szenvedésének helyes szemlélete így Krisztus szenvedésének gyümölcseiben részesít. Keresztyénnek is csak azok nevezhetők joggal, akiket Krisztus neve és élete megragadott és bevont az ő életébe, miként Pál mondja: “Akik Krisztuséi, azok Krisztussal együtt megfeszítették testüket, annak minden kívánságával együtt.” (Gal 5,24). Mert Krisztus szenvedését nem szavakkal és nem jelképesen, hanem valóságosan kell átélni. Így figyelmeztet minket az ige: “Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,3), és “Amint Krisztus testben szenvedett, úgy kell annak megfontolásával felkészítenetek és megrősítenetek.” (1Pt 4,1). A Krisztus szenvedésének ez a szemlélete ma már (1519-ben!) nem divatos, sőt igen ritka, pedig Péter és Pál levelei tele vannak vele. Mi mégis egyedül az apostoli levelek alapján (…) fontoltuk meg a Krisztus szenvedését, annak lényegét emelve ki. (Olvasd végül a 304. énekünk 2. és 3. versét. Luther ezzel zárta elmélkedését.) (Az idézetek forrása: Magyar Luther Füzetek 6. – Magyarországi Luther Szövetség – 1997.) Válogatta: G. A. |
